Hol a fókusz várandósan?

Mikor arról álmodoztam, állapotos leszek, abba a 9hónapba megannyi aktív teendőt képzeltem, mit sem selytve, hogy állapotosan megőrizni a fókuszt, bizony jóval nagyobb kihívás, mint egyébként – mert, egyébként sem mindig könnyű.

Az első trimeszterben az állandó rosszullétek, fáradtság, gyengeség mellett épp elég volt a baba elvesztésétől való félelem elengedésével foglalkozni. Eleinte bűntudatom volt, hogy nem vagyok képes figyelni mind arra, amit elterveztem, hogy nem tudok az önmegvalósításommal foglalkozni, hogy csak úgy vagyok, és szinte semmit sem csinálok. “ez nem én vagyok” mondogattam magamnak sokszor. Főként, mikor csak úgy képes voltam végig feküdni a napot a TV előtt. Még a távkapcsolót is megtanultam használni. Azt hiszem ez elég sokat elárul, mily gyakran csináltam ezek előtt ilyet 😀 Aztán sikerült félre tenni a bűntudatot, mondván, ez csak átmeneti állapot. Eddig túl sokat pörögtem, a szervezetemnek szüksége van a megpihenésre, rápihenésre. Ez most egy ilyen időszak, meg kell adni a szervezetnek, amire szüksége van. Ezen és hasonló biztató szavak mantrázásával sikerült elfogadnom, hogy a vártnál jóval nehezebben viselem a várandóság első szakaszát, s bízva vártam a második trimesztert.

Vártam, hogy a második trimeszter meghozza a megváltást. Ahogyan az sok terhesleírásban szerepel, a második trimeszter a legjobb időszak, még nem is túl nagy a poci, ugyanakkor elmúlnak a rosszullétek, s visszatér a kismama energiája. Bíztató szavak, s én elhittem. S váram a beteljesedésüket. Talán, mert elvárásaim voltak, csalódtam. Az első trimeszter kitolódni látszott, még a 19.héten is hánytam. Igaz, egyre kevesebbet, hullámzóan, de szép lassan jobban lettem. Az energiám? Hát valamivel több lett, mint az elsőben, de messze meg nem közelítette azt az energia szintet, amihez szokva voltam. S a fókusz? Hát, az elsősorban azon volt, hogy vártam, jobb lesz. Aztán mire ráébredtem, ettől többet nem várhatok, elengedtem a hiú ábrándokat, s megpróbáltam kimaxolni ami volt. Körülbelül annyira tellett belőle, hogy sikerült ellátnom a házi munkát, kivéve a porszívózást – azt át kellett passzolnom a páromnak, attól mindig nagyon kikészültem. Ezen felül pedig elkezdtük össze szedegetni a babaholmikat. Aránylag korán neki láttunk. Tudatosan. Hisz, február vége már a szőlőről kezd szólni – jön a metszés ideje. Ez után telepítés. De telepítés előtt még be kellene fejezni a kerítés építést, illetve felállítani a támrendszert. Szóval, munka dögivel, nem lesz idő, tér a babakengyele beszerzésének. Tudtam, máshol lesz a fókusz, így a babára kell figyelni. Ez nem volt nehéz. Az egyre erősödő magzatmozgások, mik önmagukban képesek voltak lefárasztani sokszor, nem igazán hagytak teret másfelé figyelni. Minden erős érv ellenére, valahol korainak éreztem az erős készülődést, így elhúztam a dolgot. Minden nap, héten foglalkoztam valamilyest a témával, ami épp elég volt, hogy a házimunka mellett, megintcsak elvigye a fókuszt önmagamról.

Észre sem vettem, s beléptünk a harmadik trimeszterbe. Ekkora már kialakult egyfajta otthoni rendszer, ami megkönnyítette a mindennapokat, ugyanakkor olyan rendszerbe, miben az önmegvalósítás nem szerepelt. Semmi kreatív tevékenység, mi építene, előre vinne. Február közepe, ha az időjárás kedvezne, lassacskán a szőlőnek, s az őt körül vevő munkának kellene középpontba kerülnie, e helyett, még mindig ott tartunk, hogy a babára még mindig nem vagyunk teljesen készen. Pedig már nem sok kéne! Épp ezért ideje gyorsan mindent lerendezni körülötte, hogy végre eltudjam engedni a babavárás körüli dolgokat. Hogy ne rabolhassa tovább a fókuszt! Természetes, hogy a szülésfelkészülés megmarad a mindennapi rendszerbe, viszont a gondolataim már áttérhetnének kreatívabb mezőkre, feltéve, hogy minden babakörüli dolog beszerezve, elkészítve, bepakolva, helyre téve.

Mert a fókuszt nem lehet ezer felé megosztani. Annak minél kevesebb dolgon kell ott lennie. Lehet egyik nap erre, másik nap arra fókuszálni, ha közben eltudjuk engedni az épp nem soron lévő feladatot. Még nincs minden elkészítve, nehéz másra is figyelnem. A gondolataim, ha szabadon járnak, folyton a baba körül forognak. Hogy leüljek írni, s közben ne kismama blogot, vagy ne vlogot nyissak meg a keresőben, bizony igen nagy összeszedettséget igényel most nálam. Segít egy lágy zene feltétele, egy mellettem pislángoló gyertya lángja. Jó a gép mellé készítenem egy kanna vizet pohárral, hogy ne keljen folyton felállni. Segít, ha előtte jógázom, vagy zongorázom. A délelőtti rutin viszont ritkán engedi, hogy reggeli, kutyasétáltatás, elpakolás után még munka előtt jusson idő tornára, zongorára. Vagy egyik, vagy másik. Ha ebédre várom haza a párom, örülök, ha a jógára marad idő, s letornázom még ebéd előtt. Mert akármelyik tevékenységet is nézem, a relax, a jóga, a gép előtti összpontosítás, mind inkább üres, mint telegyomorral lehetséges.

Az ebéd utáni idő is gyorsan elmegy. Hasonló, mint a reggel. Ebéd után kutyasétáltatás, összepakolás, majd megint egy kis szabadidő, mikor lehet foglalkozni a babakelengyével, a relaxációval, ha délelőtt nem maradt idő, be lehet iktatni a jógát, vagy az írást. De minél későbbi időpontjában vagyunk a napnak, annál nehezebb átszellemülni, fókuszt találni egy-egy kreatív megnyilvánulásra. Legalábbis nálam. Nálam a reggel az, mi aktívabb tud lenni, míg délutánra akárcsináltam valamit délelőtt, akár nem, fogyóban az elem, s inkább márcsak a pihi, a pakolgatás, rendezés tud teret kapni. Afféle földön járás, mintsem felemelkedés.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük