Írni, de miről?

Semmi sem véletlen, ahogyan az sem, hogy alapjában véve introvertnek születtem. Az az egy fajta bezártságom teszi lehetővé, hogy az írással foglalkozzam. Képes vagyok elvonulni, bezárkózni, magamban lenni. Szükséges hozzá egy fajta “átszellemültség”, mit nem könnyű előidézni, ezért aztán, ha első jelét eme átszellemültségnek is észre veszem, igyekszem megtartani azt. Minél kevesebbet beszélek, visszavonom a kifelé figyelésem, csak a bennsővilágomban élek. Igyekszem gyorsan elintézni a magam körül lévő teendőket, majd gyújtok egy gyertyát, majd egy füstölőt, kinyitom az ablakot – a füstölőnek elég erős az illata, így hagyom hogy kicsit át is szellőzzön a szoba, mielőtt leülök a géphez. A telefont magamtól távol hagyva nyitom fel a gépem, azután céltudatosan vagy egy world dokumentum, vagy egyenest chrom kereső, ahol megnyitom az oldalam admin felületét, ahol minden értesítést figyelmen kívül hagyva rákattintok az új bejegyzés írására. Aztán írok. Az esetek nagyrészében, egy korábbi lépésként lágy fókusz zenét kapcsolok, ami segít megtartani a fókuszt.

Az átszellemültségnek többféle szintje van, nem mindig sikerül megtartanom, nem egyszer megtörténik, mire géphez ülök, már nem érzem az írásra késztetett erőt. Olyan is van, hogy egyáltalán semmi érzés nincs az írásra. De ha mindig csak az erős szintű átszellemülésre várok, amiből igen nehéz kizökkenteni, még meg nem írok valamit, addig el se hagy, akkor biz lenne időszak, mint a mostani is, hogy igen ritkán kerül elő írás. Persze olyan időszak is van, mikor aztán nemcsakhogy nap napot követve, de napszak-napszakot követve írnom kell. Na olyankor lehetne egy regényt íratni velem 🙂 Megállás nélkül nem törődve senkivel és semmivel csak az írásra szomjazva oltom e szomjat. Ilyenkor gyakran helyet módosítok. Délelőtt például otthon írok, délután egy parkban, másnap egy kávézóban, aztán egy másik kávézóban. Olyan is volt, hogy kocsiba ültem s végig látogattam Észak-Balaton kedvenc helyeimet. Mindenhol írtam pár sort, töltődtem, mélyítettem átszellemültségemet, majd megint írtam, vezettem, írtam, vezettem, tájban gyönyörködtem, s élveztem, hogy mindezt megtehetem. Hogy ott lehetek ahol, s azt csinálom, amit. Spontán, édeskettesben önmagammal.

Mindez annyira változó! Sem évszakhoz, sem családi állapothoz, sem Hold álláshoz, sem semmi máshoz nem köthető állapot. Nem egyszer próbáltam tudatosan hozzáállni, megtervezni. Hogy akkor majd ekkor és akkor írni fogok. Mégha rá is vettem magam a gépem megnyitására, a fókusz folyamatosan másfele ment, nem bírtam egy helyre összpontosítani, nem bírtam egy helyben megmaradni, nem bírtam egy épp mondatot leírni. Valahol olvastam a szokás hatalom, ha írni akarok, szokássá kell vállnia, méghozzá mindennapi szokássá. Napi 1-2óra, csak a tevékenység kedvéért, s aztán ő jön. Gyakorolni kell, szokássá tenni, napi rutinná, ennyi az egész. Pár éve részt vettem egy jobb agyféltekes író tanfolyamon. Gondoltam, majd ott megtanulom, hogy írjak akkor is, mikor nem jönnek csak úgy maguktól a szavak. Tanultunk különböző technikákat, emlékeztettek egy-két légző gyakorlatra, miket a jógán is tanultuk már, illetve Indiában is alkalmaztunk. Technikák, mellyek segítik az összpontosítást, segítik, hogy jobb agyfélteket aktivizálva follyon a tevékenység. Egyszer-egyszer sikerült alkalmazni, de valamiért nem tudok hozzányúlni, hiába döntöttem el, ma írni fogok, ha szanaszét a figyelmem, nem visz rá a lélek, hogy bármiféle technikával megtörjem e szétszórtságot.

Hogy lustaság? Lehet. Hogy nincs rajtam elég nyomás? Lehet. Hogy mindez kifogás? Ahogyan az is, hogy folyamat a témám keresem, azt az irányt, ami magába tudna szippantani, s onnanstól megállás nélkül csak alkotnék. Lehet. Mért képzelem, hogy csak egy dolog, egy téma egység az, mivel foglalkozhatom? Hisz a széknek se csak egy lába van, azon megállni is nehezebb, mint ha van legalább három! Mért van az, hogy más nem sír rajta mit írjon? Egyszerűen csak ír. Hol novella, hol vers, hol elbeszélés, máskor meg regény születik. Vagy csak cikkeket publikál, majd jé, születik egy regény! Mért kell nekem rágörcsölni arra, mit írjak, a helyett, hogy írnék, azt megosztanám, s hagynám a maga útján menni tovább?

Ott van nagymamám története, minek megírására párom ösztönözne, de nagyon. Én mégse tudok neki ülni, valami még ismeretlen érzés végett. Pedig, ahogyan párom is mondja, ez egy kész történet, mégcsak ki se kell találni, csak megírni. Lehet épp ez a zavaró benne? Hisz nem szárnyalhatna benne a fantáziám, mi ha beindul, megfüstölteti a billentyűket az ujjaim alatt…

Aztán ott van egy álomból kiinduló történet, mit két éve kezdtem írni, de igazából csak egy fejezetig jutottam, azt is csak azért írtam meg, hogy megmutassam, megtudom írni. Kinek megmutattam a részletet, annyira elámult, hogy engem ez kielégített. Nem éreztem késztetést a teljes történet megírására, merthát vannak homályos foltok, mik elbizonytalanítanak, képes lennék e megírni a teljes változatot.

Nem egyszer történik, sőt nagyon gyakran van, hogy ismeretlenekkel álmodom, történeteket álmodom, miknek igazából se eleje se vége, én mégis ismerem az egészet. Mintha emlékek lennének, felelevenített részletek, mik emlékeztetnek ilyen is volt. Általuk születhetne meg a “nem vagyunk mi kisasszonyok”, “a relytélyes idegen”, “a sok évszázaddal ezelőtt, az idők kezdete előtt”, vagy egy nem e világi bolygó népének élete, kik készülnek világuk megszűnésére, s általa új világba való átlépésről. Születne így dráma, romantika, kaland, lágy ponyvaregény, de még sci-fi is. Holott nem vagyok épp mindegyik híve.

Még szintén kedvelheted...

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük