Ahogyan azt az általánosban tanultuk annó, Csontos Viktória vagyok, 33éves, élettársi viszonyban, épp első gyermekünket várva. 🙂

Bár szlovákiában születtem, az élet úgy hozta, hol Szlovákiához, hol Magyarországhoz volt nagyobb közöm. Édesanyám szlovák nemzetiségét örökölve, sokáig szlovák nemzetiségűnek tartottuk magunk, de aztán rájöttem, ezen a téren az vagyok, ami lenni akarok, ha magyarnak vallom magam, máris magyar vagyok. Anyukám szlovák, apukám magyar. Édesanyám apukája szlovákiai magyar, anyukája magyarországi szlovák, míg édesapám anyukája szlovákiai magyar, apukája magyarországi magyar. Apukám még Magyarországon járta az első általánost, majd az akkori jobb élethelyzetre való tekintettel inkább Szlovákia mellett döntöttek. Ez okból tértek “haza” anyukám édesanyjaék is, bár ők még jóval a gyerekek születése előtt, mikor még ő maga is gyereknek számított.

Az általánost Szlovákiában, a középiskolát viszont már Miskolcon végeztem. Nem úgy Magyarország miatt, inkább a lehetőség mi határon túlra vonzott. Kortársaimhoz hasonlóan maradhattam volna, viszont az első nagy szerelem visszahúzott. Szlovákiában folytattam tanulmányaimat, Besztercebánya gazdasági karán, mit mielőtt befejezhettem volna, ott hagytam. Utolsó pillanatban ráébredtem, a gazdaság nem az a terület, ahol én érvényesülni szeretnék, mégis az Egyetem után csupa gazdaságis területű munkákat vonzottam be magamnak. Hogy véletlen? Vagy üzenet? Akárhogy is, én továbbra is ellenálltam, s végül azt mondtam elég! Ez az út mindenfelé visz, csak épp oda nem ahová szeretnék menni. De hova akarok menni? Kérdeztem magamtól folyamatosan, csak épp választ adni nem tudtam. Hova tartok? Miféle út ez, amin haladok? Miért? Ki vagyok én egyáltalán? Mit akarok itt? Elveszve a kétségek zömében, teljesen tébojulttá váltam. Azt mondtam állj, s mindent feladtam. Húztam egy vonalat, kezdjük újra, gondoltam. Magam sem tudtam hogyan tovább, merre menjek, csak azt tudtam, elég abból ami van, mert ami van, az nem reális, én nem vagyok reális, nem az vagyok, aki vagyok, s ettől a gondolattól teljesen kétségbeestem. Mit adj Isten, pont e lelki káosz közepette megismertem egy hölgyet, aki indiai útjáról mesélt nekem, s egy bennső felébredésről, önmaga megtalálásáról. Ittam minden szavát, s úgy éreztem ez az! Irány India! 3hónap otthoni meditációs rákészülés után, egy hónapot sikerült Indiában töltenem. Ez az út az önismeretem 2. lépcsőfoka. Az elsőt egy multilevel marketinges cégnek köszönhetem, ahol végül ráébredtem, nem az vagyok, aki, s akinek köszönhetően elkezdtem keresni a válaszokat a megannyi kérdésre. India egyfajta határvonal. Egyrészt lezárta a magam mögött tudott kautikus utat, másrészt egy új út kezdetét jelentette. Szép lassan újra lendült az életem, ezúttal sokkal vidámabb, lendületesebb kivitelezésben. Érdekesmód újra gazdasági vonalon találtam meg a helyem, főként mint értékesítő. Ezúttal viszont teljesen más hozzáállást prezentáltam, ami más eredményeket is hozott. Élveztem amit csinálok, de valahol belül mégis próbáltam volna ettől a vonaltól elszakadni.

Indiából hazaérve nem hagytam fel a lelki munkával, továbbra is nagyon sokat meditáltam, elmélkedtem az élet nagy dolgain, s önismeretet gyakoroltam. Minden helyzetből próbáltam levonni a tanulandót, folyamatosan azon dolgoztam, hogy kívülről lássam magam, a viselkedésem, a reakcióim. Próbáltam meglátni magam helyzetekben, emberekkel való kapcsolódásokban, mások viselkedésében, reakcióikban. Gyűjtöttem a visszajelzéseket, s minduntalan próbáltam felismerni, elengedni, elfogadni, szeretni, felelősséget vállalni, önmagam lenni, megélni a fájdalmat, az örömöt, a jelenben lenni, s áramlani.

A lelki megújulás kívánt egy testi odafigyelést is. Elkezdtem érdeklődni az egészséges életmódról, mindenféle “diétát” kipróbáltam, levontam a következtetéseket, s minden féle egészséges táplálkozási módból kivettem, amire úgy éreztem jól reagál a testem. Elkezdtem tornázni, mi elvezetett a tornáztatáshoz. Mozgásra éhes csoport élére állítottak, kiket nagy szeretettel, s lendülettel vezettem. Spinning, Jumping, majd Deepwork. Addig mentem még meg nem találtam a nekem megfelelőt. A csoport vezetés új energiával töltött fel, mi eljuttatott a tanítói szintre. A helyi gimnázium francia tanára hirtelen munkahelyváltásra kényszerült, s felkértek helyettesítsem a tanévre. A tanítás új értelmet adott az életemnek. Bár nem sok órám volt, s a diákok rengeteg energiámba teltek, élveztem, s mindenek felett szerettem csinálni. Pedagógusi képzés híján nem maradhattam, viszont ez a tapasztalás adott egy löketet a tovább tanulás felé. Minthogy úgy éreztem a tanítás feltölt, a gimnazista diákokat viszont nem éreztem az én asztalomnak, az alsó tagozatos gyerekekről nem is beszélve – ezt a cserkészcsapatnál vett tapasztalás hagyott következtetni -, így maradt a felnőttoktatás. A felsőoktatási lehetőségek közt keresgélve akadtam folyton bele az andragógia szakba, mi akkor még nem sokat mondott. Addig addig kerülgetett, hogy megértettem, erre kell jelentkeznem. Oly gyorsan, s gördülékenyen ment minden a jelentkezéstől a felvételiig, hogy alig pislogtam kettőt már bent is voltam. Erre mondom én, hogy ez az út támogatott, s jó helyen vagyok 🙂 Nagy lendülettel kezdtem bele az új tanulmányokba, s alig vártam, hogy a megszerzett tudást kamatoztathassam.

Igazából nem kellett sokáig várni, egy olyan munkalehetőség érkezett, mi minden eddigi munkám pozitív oldalának ötvözete. Egyszeriben testreszabott. Bár értékesítettünk, manageri pozícióban voltam, ki azért volt felelős, hogy mindenki más jól végezze a dolgát. Ami már 13éve működött Csehországban, azt kellett elindítanom Budapesten. Nagy kihívás volt, mégis egy percig sem kételkedtem abban, hogy meg tudom csinálni. Megcsináltam. Egy olyan csapatot hoztam össze, akiknek hála a cég mára mondhatni önműködő, ha ellenőriztem, ha nem, a munkájuk mindig makulátlanul el volt végezve! Büszke voltam, vagyok rájuk, hogy ezt így sikerült elérni!

Őket “hagytam” most el, táppénzre kényszerülve, várva gyermekünk születését, hogy minden féle stressztől, utazástól, intézkedéstől mentesen, nyugodtan tudjak készülni egy új életszakaszra, feladatra, szerepre. Amáliára figyelve, sok szeretettel, alig várva, hogy itt legyen velünk, s foghassuk a kis kezét, puszilhassuk a puha kis homlokát, ölbe vehessük piciny törékeny testét.